Lecserélni a villanyégőket? Vagy az autódat? Ha szembe akarsz szállni a globális felmelegedéssel, ideje megfontolni egy másfajta étrendet.
Nyílt vallomás: Szeretek húst enni. Memphisben születtem, a Tejútrendszer-galaxis sülthús fővárosában. Imádom a bucin felszolgált, lassú tűzön sült, füstölt sertéshúst, külön adag szósszal és káposztasalátával.
Húsevő kéjvágyam a DNS szinten túlmegy. A lelkemben van. Bevallom, még a nagyipari állattartás kegyetlensége sem tompítja vágyamat. Mint a legtöbb amerikai, valahogy kordában tudom tartani az összes olyan gondolatot, hogy mi történik a hússal a tányér előtt.
Akkor mi a csudának vagyok elkötelezett vegetáriánus? Miért teljesen idegen villámnak a hús, köztük a pompás sertéshús, otthon és útközben is? A válasz egyszerű: van egy 11 éves fiam, akinek a jövője – mint a tiéd és az enyém is – gyorsan széthullik a globális felmelegedés miatt. És az, hogy mit teszünk a tányérunkra, közvetlen gyorsíthatja, vagy lassíthatja a melegedés folyamatát.
Az óriási antarktiszi jégtábláról, ami órák alatt szétesett, a hét Manhattan méretűről – arról hallottál-e? Alig egy éve esett szilánkokra, ahogy a tudósok mondják, „mint az üveg a kalapács alatt”, és most olvad szét a Déli-óceánon. Ez persze csak előjátéka annak az ökológiai összeomlásnak, ami mindenhol bekövetkezik a Földön, hacsak nem húzzuk be a klímaváltozáson a féket, mondják a szakértők. Ha a teljes Nyugat-Antarktiszi jégmező elolvad, attól például a tengerszintek emelkedése elérheti a 6 métert.
A Katrina-hurrikán és a Gore-hurrikán ikerjelensége óta a legtöbb amerikai alapszinten tájékozott a klímaváltozás területén. Tudjuk, hogy rosszabbodik, és üvegházgázok hajtják – amik akkor szabadulnak ki, amikor fosszilis üzemanyagokat égetünk. Kevésbé elfogadott az a szerep, amit az étel – különösen a húsfogyasztásunk – játszik ezen a téren. A tipikus amerikai étrend most napi több mint 3700 kalóriával száll be, mondja az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), és domináns benne a hús és a tejtermék. Ennek eredményeként az, amit a szánkba teszünk, most egy súlycsoportban van a vezetési szokásainkkal és a széntüzeléses áramtermelésünkkel – már ami a klímaváltozásra gyakorolt hatását illeti.
Leegyszerűsítve, a marha, sertés, birka, baromfi és tojástermelés nagyon, nagyon energiaigényes. A World Resources Institute szerint az Amerikában előállított összes gabonának több mint fele valójában az állatok etetésére megy el. Ez azt jelenti, hogy a gabonára kiszórt olaj-alapú gyomirtó és növényvédőszerek és műtrágyák óriási hányada, plussz az összes mezőgazdasági terület és vízhasználat megdöbbentő százaléka, mind az állattartást szolgálja. Hagyd abba az állatok evését, és drámai mértékben csökken a fosszilis üzemanyag felhasználásod – mondja David Pimentel a Cornell Egyetemről –, akár évente 950 literrel a vegánok esetében, vagy 600 literrel a tojást és sajtot fogyasztó vegetáriánusoknál.
De a fosszilis üzemanyagok elégetése csak része az éghajlat-étrend egyenletnek. A kérődzők – szarvasmarha és birka – a normális emésztési folyamatuk során erőteljes üvegházgázt termelnek (gondolj a böfögésre, és a kibocsátásokra a másik végén). Ami kijön, az metán (23-szor erősebb a hő visszatartásban, mint a CO2), és dinitrogén-oxid (296-szor erősebb).
Valóban, világszerte minden tényezőt figyelembe véve az állattartás felelős a világ teljes üvegházgáz kibocsátásának óriási 18%-áért, mint arról az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete beszámol. Ez több, mint a világon az összes autó, busz, repülő, hajó és teherautó kibocsátása együtt.
Szóval, miért beszélünk Amerikában olyan ritkán a húsfogyasztásról, amikor megvitatjuk a globális felmelegedést? Kompakt fénycső? Munkába járás biciklivel? Vegyél széltermelte áramot? Szakadatlanul ezt halljuk. De Amerikában még a szuper liberális, Toyota Priust vezető, Zöld Párti aktivista is tipikusan csirkeszárnyat eszik, reggelre pedig szalonnát, mint bárki más. Míg a húsfogyasztás éghajlati hatása sokak számára új lehet, a hús általános ökológiai káráról szóló ismeretek egyáltalán nem azok. Miről is van szó?
Nagyjából az amerikaiak három százaléka vegetáriánus, a Vegetarian Resource Group nonprofit szervezete szerint, akik a húsmentes étrend előnyeit ismertetik az emberekkel. Tudom, hogy ennek részben az a szerencsétlen hiedelem az oka, hogy a vegetáriánusság egy tényleg kemény életmódváltás, sokkal nehezebb, mint egyszerűen égőt cserélni, vagy egy jobb autót venni. De én, szívemben a hús szerelmeseként, hét éve vagyok vegetáriánus (semmi hal, minimális tojás és sajt), és hidd el nekem: ez könnyű, élvezetes, és persze szuper egészséges. A finom tofu és húsutánzatok megjelenésével és a helyi piacok robbanásszerű elterjedésével a húsmentes élet ma sokszorta könnyebb, mint amikor Ovidiusz, Thoreau, Gandhi vagy Einstein ezt tette. Igaz, sok húsutánzatot szójából állítanak elő, ami egy monokultúrás növény, a saját környezeti problémáival. De ma a szójatermés legnagyobb részét valójában az állatok etetésére fordítják. Az USA-ban termelt szójának csak 1%-ából lesz tofu, például.
Egyik nap házhoz szállított vega Pad Thai-t eszek. Másnap én főzök otthon, sült zöldségeket, olyan jó szója-alapú kolbász pogácsákkal, hogy még a legfinnyásabb hússzakértőt is megtévesztik. A lényeg: a legnehezebb dolgok listájára, amiket életemben valaha megtettem, a vegetáriánusság még csak fel sem kerül.
Úgy látom, egyesekben van egy mélyről jövő, zsigeri reakció a vegetáriánusságra, mint „természetellenesre”. Nekünk, embereknek, végül is van szemfogunk. Affelé fejlődtünk, hogy a hús az étrendünk része legyen. Az ilyen táplálékról való lemondás szakítást jelent a többezer éves hagyománnyal, és egyes esetekben szinte szentnek tekintett szertartásos viselkedéssel.
Ez mind igaz. De olyan emberként is fejlődtünk, mint aki válogatás nélkül odapiszkított az erdőben, és nem mosott fogat. Valahogy ezen a téren magasabb szintre jutottunk. Most – sarkunkban a potenciálisan katasztrofális klímaváltozással, és tányérunkon a folyamatot elősegítő tarjával és csirkecombbal – eljött az ideje egy kis további fejlődésnek.
Az utóbbi évek egyik kompromisszuma volt, természetesen, a helyben tenyésztett bio-állat. Persze, nagyon is van értelme „helybenevővé” válni – aki, amennyire csak teheti, az évszaknak megfelelő, helyi gyümölcsöt és zöldséget eszik. És a környékről származó állatok az étrended környezeti hatását sokféle módon csökkenthetik, ugyanakkor megmentve a nagyra tartott helyi termőterületet és a haladó családi gazdaságokat.
De háttérben a globális felmelegedéssel, a húsról és tejtermékről a kellemetlen igazság ennyi: ha megeszed őket, akkor származásuk helyétől, és előállításuk módjától függetlenül jelentősen hozzájárulsz a klímaváltozáshoz. Pont. A marhahús akár Új-Zélandról, akár az udvarodból származik, a bárány akár szabadon tartott bio, akár állattartó telepen nőtt fel, annak még negatív hatása van a globális felmelegedésre.
Ez néhány ok miatt van így. Ismét, a kérődzők emésztésének biológiai valósága az, hogy metán szabadul fel. A takarmány lehet helyi és bio, de a metán ugyanaz, ami a légkörbe jutva a hőt impresszív hatékonysággal tartja vissza. Másodszor, a tenyésztés módjától függetlenül az állattartás trágyát produkál, ami viszont dinitrogén-oxidot, egy még inkább megdöbbentő hatékonyságú hőcsapdát állít elő. Az USA állatállománya évente egymilliárd tonna trágyát termel, ami a bolygó ember-okozta dinitrogén-oxid kibocsátásának 65%-áért felelős.
Bár kevésbé ártalmas, még a baromfi is hozzájárul. Furcsa módon, az angliai Cranfield Egyetemről Adrian Williams 2007-ben publikált adatai azt mutatják, hogy amikor minden tényezőt figyelembe vesznek, a bio, szabadon tartott csirkéknek 20%-kal nagyobb hatásuk van a globális felmelegedésre, mint a hagyományosan tartott brojlercsirkéknek. Mert a „fenntartható” csirkéket tovább kell tartani, és több takarmányt esznek. Sőt, Williams szerint a bio tojásnak 14%-kal nagyobb a hatása az éghajlatra, mint a ketrecben tartott tyúk tojásának.
„Ha szembe akarunk szállni a globális felmelegedéssel, akkor az élelmiszervásárlásaink terén egy dolog egyértelmű: drasztikusan csökkentenünk kell az elfogyasztott hús mennyiségét”, mondja Tara Garnett a londoni Food Climate Research Network-től.
Tehát amíg mi a divatot követve az ételünk utazási költségén és bio tartalmán aggódunk, Garnett azt mondja, az igazi kérdés ez: „Állatból származik, vagy nem állatból származik?”
Ami visszavisz minket a vegetáriánussághoz, és hogy én miért élek hús nélkül. A számok önmagukért beszélnek. Ha tényleg szembe akarunk szállni a klímaváltozással, ki kellene cserélnünk a villanyégőnket és hibrid autót kellene vennünk, és mindenekfelett, a tiszta energiájú jövő iránt elkötelezett politikusokra kellene szavaznunk. Viszont kevesebb húst is kellene ennünk, sokkal kevesebbet, vagy egyáltalán semennyit.
Úgy gondolom, a vásárlói szokások hasonló módon kezdenek változni, mint a kompakt fénycsövek esetében. Tíz éve az emberek a kompakt égők durva fényére panaszkodtak, és a kicserélésükkel járó vesződségre. De most olyan égőket gyártanak, amik sokkal melegebb fényt bocsátanak ki, az áruk pedig csökkent. Sőt mi több, a hét év alatt, amióta csak ilyen égőket használok az otthonomban, egyetlen vendégem sem tett soha egyetlen megjegyzést sem.
A közeljövőben, ahogy egyre inkább megvitatjuk a húsfogyasztás éghajlati „tényeit”, és ahogy a vega főzőcske még könnyebbé válik otthon és az étteremben is, egyre több embert fogunk látni, akik ugyanúgy változtatnak az étrendjükön, mint ahogy most tömegesen váltanak át kompakt égőkre. Ebben biztos vagyok.
De amikor az ételről van szó, a tények sok ember számára nem elegendők. Ebben is biztos vagyok. Egy, a szomszédomban lakó holisztikus táplálkozásszakértő szerint, az ember táplálékról alkotott nézetei agyának ugyanazon a részén lakoznak, ahol a vallásról alkotott nézetek és hitek. Más szavakkal, nem mind racionális. Bőven áll rendelkezésre információ a zsíros és cukros ételek káráról, az elhízás mégis járványszerűen terjed. És nem tudom megszámolni azokat a környezetvédelmi konferenciákat, ahol bőségesen szolgáltak fel húst. Még Michael Pollan 2006-os bestseller könyve is, „A mindenevő dilemmája” [The Omnivore’s Dilemma], amiben akadémiai alapossággal szedi ízekre a hús- és tojástermelést övező ökológiai veszélyeket és az állatokkal szembeni kegyetlenség kérdéseit – megdöbbentő módon még ez a könyv is csak kétszer említi a globális felmelegedés kifejezést, a klímaváltozást pedig egyszer sem. 464 oldalon. Ez véleményem szerint nagyon ésszerűtlen.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy ahhoz, hogy az emberek foglalkozzanak vele, az éghajlat-étel vitának többről kell szólnia, mint a puszta tényekről, az egységnyi élelmiszerre jutó üvegházgáz mennyiségről. Az erkölcsről kell szólnia, arról, hogy mi jó, és mi rossz. Nem a hagyományos értelemben vett „környezet megőrzőjének” erkölcsére gondolok. Vagy még nem is az állatokkal szembeni kegyetlenség kérdésére. Az emberekkel szembeni kegyetlenségről beszélek itt, arról a kifejezett kárról, ami a húsfogyasztásból, és a klímaváltozást hajtó szerepéből következik. Egy dolog annak tudatában megenni egy ételt, hogy attól kövér leszel, vagy kárt okozol a környékbeli halaknak vagy madaraknak. És egy másik dolog annak tudatában megenni egy ételt, hogy attól a világ nagy részén a gyerekek éheznek.
A 80-as évek közepén a Békehadtest önkénteseként a Kongói Demokratikus Köztársaságban szolgáltam, egy apró, eldugott falucskában, ahol a kézzel művelt kukorica volt a fő tápláléknövény. Évente kétszer aratták, májusban és decemberben. Ez azt jelentette, hogy a két „esős évszaknak” pontosan időben kellett elkezdődnie, januárban és szeptemberben, és utána néhány hónapig tartania. Bármilyen eltérés ettől a csapadékmintázattól gyakorlatilag garantálta az alacsonyabb kukoricatermést. És az élelmiszerboltok, közösségi magtárak, vagy a külön étel vásárlását szolgáló pénz teljes hiányában ez éhezést jelentett, még akkor is, ha az az élelmiszer létezett.
Persze világszerte a globális felmelegedés jellemző vonása a csapadékeloszlások drámai megváltozása, köztük hosszabb és súlyosabb szárazságok, valamint rendkívüli viharok és áradás a szárazságtól nem sújtott területeken. Sok kutató szerint a gazdák már világszerte érzik ezeket a hatásokat, és ez katasztrófát jelenthet a jövőre nézve, különösen az olyan önellátásra termesztőknek, akikkel együtt éltem Afrikában. A búza világpiaci ára tavaly kb. 100%-kal megugrott, részben azért, mert Ausztráliában a rekord szárazság – amit a globális felmelegedés csak súlyosbít – az egész kontinensen csapást mért a farmerekre. Az ENSZ kutatói arra figyelmeztetnek, hogy egyedül Kínában 10%-kal csökkenhet az élelmiszertermelés, akár már 2030-ra.
Akikkel együtt éltem Afrikában, azok szinte semmivel nem járulnak hozzá a globális felmelegedés problémájához, sem az étrendjükkel, sem más módon. Széntüzelésből származó, vagy széltermelte áram? Náluk nincs áram. Városi terepjárók, vagy hibrid autók? Nincsenek autóik – egyáltalán, és útjaik sem, ha már itt tartunk. És a húsfogyasztás? Icipici adagok, talán hetente kétszer.
Ha mi Nyugaton a következő években nem hajtunk végre pályamódosítást, ha hagyjuk, hogy a rendkívüli globális felmelegedés valósággá váljon, könnyen lehet, hogy ennek hatása az amerikai étrendre a tányérunkra kerülő hús mennyiségének nagymértékű csökkenése lesz – amit a természet szab ki ránk, ahelyett, hogy mi érnénk el megvilágosodott életmódbeli váltásokkal. Egyszerűen megszűnhet a mezőgazdaságilag termékeny föld bősége és garantált elérhetősége. A most látott terméshozamok jelentősen csökkenhetnek, a furcsa időjárástól kezdve kártevő inváziókon át sok mindennek köszönhetően. De azt azért biztosan feltehetjük, hogy országosan lesz elég terünk egy növényi alapú étrendre (egyes terményekre nézve a globális felmelegedés várhatóan előnyös lesz), csak mindazoknak az állatoknak az elfogyasztására nem.
Viszont Kongóban és más szegény országokban, olyan helyeken, mint Banglades, Peru, és Vietnám, ahol a húsfogyasztás már alacsony szinten van, a súlyos klímaváltozás azt jelenti, hogy nem kerül étel az asztalra. Éhes gyerekeket jelent. Azt jelenti, hogy az olyan apró falvakban, mint amilyenben éltem, az eső nem érkezik meg időben, vagy egyáltalán nem. Végül is kegyetlenséget jelent az emberekkel szemben.
Tisztában vagyunk-e most Amerikában a jelenlegi húsfogyasztásunk nyers tényeivel és sürgős erkölcsi aspektusával?
Persze sokkal többre van szükségünk, mint csak arra, hogy néhány magazin-olvasó önként abbahagyja a húsevést. Ez egy jó kezdet, de amire tényleg szükségünk van, azok országos intézkedések, amik mindenkit alacsonyabb húsfogyasztásra ösztönöznek. Ezt el lehetne érni illetékekkel, vagy egyéb piaci mechanizmussal, ami megfelelő árcédulát tesz az üvegházgáz kibocsátásokra, az általuk okozott kár alapján. A rossz hír az, gondolom, hogy a hús ára emelkedhet. A jó hír az, hogy végre lenne egy tisztességes és őszinte módszerünk, hogy felmérjük a veszélyét, és így nagyobb lenne a késztetés a váltásra, egy olyan egészséges és kényelmes vegetáriánus étrendre, amit én évekkel ezelőtt magamévá tettem – a hús íze iránti nagyrabecsülésem ellenére.
Nemzetként akár egyszerűen ehetnénk sokkal kevesebb húst, a teljes vegetáriánusság alternatívájaként. Anthony McMichael, a klímaváltozás és egészségügy egyik legnagyobb ausztrál szakértője elvégezte a számításokat. Becslése szerint a napi, fejenkénti húsfogyasztásnak Amerikában kb. 35 dekáról 9 dekára kellene csökkennie (aminek kevesebb mint fele a vöröshús) az éghajlat védelméhez.
Gondolom, kimérhetnék naponta 9 deka húst, elkészíthetném, megehetném, és erkölcsileg még jól érezném magam. De őszintén, inkább folytatnám anélkül. Inkább lennék vegetáriánus. Könnyebb megmagyarázni. Könnyebb megvédeni. És egyszerűen szeretem. (Mike Tidwell)
Mike Tidwell, a Chesapeake Climate Action Network igazgatója, és a „The Ravaging Tide: Strange Weather, Future Katrinas, and the Coming Death of America's Coastal Cities” [A pusztító áradat: Furcsa időjárás, jövő Katrinák, és Amerika parti városainak közelgő halála] című könyv írója. |
(Audubon Magazin)