Klímaváltozás, Globális felmelegedés

A világ vezetői kétségbe vannak esve a klímaváltozás felgyorsulása miatt. A klímakonferencia csúfos kudarca egyértelműen bizonyítja, hogy bár rettenetesen aggódnak, hogy szép kényelmesre épített világrendjük alapjaiban rendül meg, ha nem változtatnak rajta – képtelenek bármiféle érdemi változtatás elhatározására.

Az amerikai és nyugat-európai vezetők szempontjából valóban szorongató a helyzet: emberek százmillióinak lakóhelye és munkahelye, eddigi életvitele, esetleg konkrétan és közvetlenül az élete kerül veszélybe a tengerszint emelkedésével, a “rendkívüli” időjárási jelenségek szaporodásával. Jónéhány sűrűn lakott ázsiai ország szinte teljes területe a pár év múlva lehetséges tengerszint alatt fekszik. Ez hatalmas népvándorlási hullámokat indíthat el, egyrészt az eurázsiai kontinens belsejébe, másrészt a még 60-70 százalékban lakható Észak-Amerikába. Az átlaghőmérséklet emelkedésével az Egyenlítő környéki területek – különösen Afrikában – lakhatatlanná válnak; aki nem pusztul el,  menekül.


Hazánkban a hegyekről lezúduló csapadék okoz gondot, bár nincsenek hatalmas hegyeink most már. A szeszélyes eloszlásban lehulló, helyi özönvizeket okozó eső előbb-utóbb arra kényszeríti hegyes-dombos területeink lakóit, hogy feladják a lakás céljára alkalmatlan, árvizes területeken épült élőhelyeiket. Ez elsősorban belső vándorlást indíthat el a lakható helyek felé. Persze előbb-utóbb rá kell jöjjünk, hogy a vízgazdálkodásunk alapos reformra szorul – az Alföldön például a folyók mellett komoly nagy tározókat kell kialakítani, amelyek nemcsak arra alkalmasak, hogy csökkentsék a kultúrterületeket fenyegető árvízveszélyt, hanem arra is, hogy a termőföldek átvészeljék az egyre gyakoribb aszályos időszakokat. De ehhez pénzen kívül nem kell más, csak józan paraszti ész. Együtt kell működnünk a természettel, hasonlóan, de okosabban, mint ahogy azt őseink tették.

A felmelegedéssel együtt jár, hogy Magyarország éghajlata lassan hasonlóvá válik a mediterrán országokéhoz. Egy évtizede a déli vidékeken megjelentek a spanyolcsigák, ezek a narancsszínű zabálógépek, amelyek – nomen est omen – Spanyolhonból indultak világot hódítani, és ahol megfelelő klimatikus viszonyokat találnak, ott megtelepednek és szaporodnak. Baranyában, Somogyban forróbb nyarakon sűrűn hallani a görög illetőségű kabócák felforrt kuktafazék hangjához hasonlatos, sistergő fütyülését. A déli vidékek vadászai egyre többször döbbennek rá, hogy az általuk kilőtt bundás ragadozó nem róka, hanem a Balkánon honos aranysakál. Változik a növényzet is: egy-egy szigorú tél sem akadályozhatja meg pl. a déldunántúli házak déli oldalára ültetett fügebokrok dús, olykor nyaranta kétszeri termésérlelését. Ezek mind azt jelzik: hazánk átcsúszik a mediterrán klímaövbe, és emiatt aztán sokkal kevesebb energiával teremthetők itt kedvező viszonyok az új időjárási körülmények között is, mit a világ más, eddig szerencsésebbnek vélt részein.

Szöveg: Földvári György

Idézet

A húsmarhatartás egy nagyon, nagyon energiapazarló módszer. Roppant nagy erőforrásokat használsz fel, többek között vizet. Az energiával együtt a víz lesz a következő fő témánk. Egy kiló hús előállítása óriási mennyiségű energiát igényel. És nincs rá szükségünk.

 Dr. Michael Nobel, Alfred Nobel ma élő rokona

We use cookies on our website. Some of them are essential for the operation of the site, while others help us to improve this site and the user experience (tracking cookies). You can decide for yourself whether you want to allow cookies or not. Please note that if you reject them, you may not be able to use all the functionalities of the site.

Ok