A tűz pusztítása Oregon államban
Fotó: Kathryn Elsesser, AFP

Apokaliptikus képek érkeztek múlt héten az Egyesült Államok nyugati partjáról. Az erdőtüzek narancssárgára festették az eget, Kaliforniában volt, hogy egyszerűen nem lehetett látni a napot napközben sem. 

Legalább huszonhatan meghaltak, tízezreket kellett kitelepíteni Oregon államban, önmagában a levegő belélegzése is súlyosan egészségkárosító volt. Száz nagyobb tűz pusztítását láttuk több mint 18 ezer négyzetkilométeren.

A Golden Gate manapság.
Fotó: HAROLD POSTIC/AFP

A legjobban viszont az fogta meg az embereket, hogy San Francisco világszerte ismert látképe is disztópiába fordult. A képek éppen olyanok voltak, mint a Szárnyas fejvadász 2049 című film látványvilága: a valóság utolérte a fantáziánkat. 

Az erdőtüzek eldurvulásához pedig az aszály, a hőség és a szélsőséges időjárás, vagyis a klímaváltozás vezetett. Gavin Newsom kaliforniai kormányzó egy leégett erdő közepén tartott sajtótájékoztatót, ahol többek között azt mondta, innentől nincs értelme vitatkozni a klímaváltozásról. Akinek kétségei vannak, látogasson el ide, mondta. (Sokan megjegyezték persze, hogy ez inkább politikai húzás volt tőle, és az állam kormányzójaként sokkal többet is tehetett volna eddig is, mint most egy látványos nyilatkozatot tenni.)

Erdőtűz Kaliforniában.
Fotó: DAVID MCNEW/AFP

Ez annyira 2019!

A narancssárga Golden Gate ugyan most átütötte az ingerküszöböt, ettől függetlenül a klímaváltozás kétségtelenül nem #trendingtopic 2020-ban. Egészen más a helyzet, mint tavaly, amikor az emberek versenyt hüledeztek a brazil erdőtüzeken és az olvadó Grönladon, amikor azt figyelte a világ, hogyan osztja ki Greta Thunberg az ENSZ-csúcs résztvevőit, amikor péntekenként klímameneteket tartottak világszerte, az európai politikát pedig felforgatta a zöldhullám.

A koronavírus idén kiszorította a hírekből a klímaváltozást. A jobboldalon előszeretettel gúnyolódnak is ezen: hol van már Greta? (Visszament az iskolába egyébként.) Az emberek nem tudnak egyszerre kétféle világvégétől rettegni: a COVID-19 az újdonság erejével hatott, és sokkal közvetlenebb módon befolyásolta a legtöbbek életét, a bolygó felmelegedése és az időjárási viszonyok felfordulása így lekerült a napirendről. 

A klímaváltozást viszont nem igazán érdekli, hogy épp nincs műsoron,

és bár az emberiség elszokott ettől az elmúlt években, ez a jelenség nem úgy működik, mint az influenszerek: akkor sem áll le, amikor épp nem lájkolják.

Ez maradt a tűz után Oregonban.
Fotó: David Ryder/AFP

A koronavírus árnyékában

David Wallace-Wells, az egyik legnagyobb hatású klímaváltozás-könyv, a Lakhatatlan föld szerzője (ez magyarul is megjelent) egy augusztusi cikkében összeszedte, a koronavírus árnyékában milyen fejlemények voltak idén klímafronton. Gyűjtését további példákkal kiegészítve így áll a helyzet:

• Brazíliában az Amazonasnál idén júniusban 20 százalékkal voltak súlyosabbak az erdőtüzek, mint egy évvel korábban, szeptemberben pedig példátlan tüzek pusztítanak a világ legnagyobb trópusi mocsárvidékén. Az érdeklődés meg sem közelíti a 2019-est.
• Kanada utolsó érintetlen jégtömegéről Manhattan-méretű jéghegy vált le, és ez csak a leszakadt terület egyik része.
• A tavalyi után idén is volt komoly hőhullám Európában, Krétán már májusban is mértek 42 fokot.
• Szibériában júniusban 38 fokot mértek, történelmi hőhullám érkezett ide is óriási erdőtüzekkel, és egyértelműen kimutatták, hogy az emberi tevékenység okozta klímaváltozás nélkül szinte lehetetlen lett volna, hogy ez megtörténjen.
• A Bering-tenger jege évezredek óta nem volt olyan kevés, mint most.
• Ausztráliában az év hónapokig tartó erdőtüzekkel indult, 3500 otthon pusztult el, 34-en közvetlenül, 417-en közvetetten (füstmérgezés miatt) a tűz halálos áldozatai lettek, milliárdos nagyságrendben pusztultak el állatok.
• Afrika szarván, a Száhel-övezetben, Indiában és Pakisztánban súlyos sáskajárások voltak, esetenként akár 80 millió sáskából álló felhőkkel. Ötmillió ember került az éhezés szélére.
• Banglades több mint egynegyede került víz alá viharok és áradások következtében.
• Kínában 38 millió embernek kellett elhagynia az otthonát, miután több száz folyó áradt ki egyszerre.
• Irakban pedig hőmérsékleti rekord dőlt, 51,8 fok volt júliusban.

Mindezek ugyan bekerültek a hírekbe, de egyre inkább csak a napi ügymenet részeként. Ennek viszont nemcsak a média és a közösségi oldalak működése lehet az oka. 

Az is, hogy a klímaválság elkezdett normalizálódni az emberek fejében.

Így kezdődött az év Ausztráliában.
Fotó: SAEED KHAN/AFP

Meg lehet szokni

Ez a fokozatos megszokás pedig az egyik leginkább vészjósló lehetőség - erről David Roberts, a Vox klímaszakírója közölt nyáron egy cikket. Ahogy Roberts írja, sokan azt gondolják, jönni fog egy esemény, egy különösen pusztító hőhullám, hurrikán, vagy egyéb, ami után a közös globális fellépés nem lesz tovább halogatható, muszáj lesz cselekedni. Akik így gondolják, a legnagyobb veszélynek azt tartják, hogy ez a pillanat túl későn jön el. De Roberts szerint ennél is rosszabb, ha ez a pillanat soha nem jön el: az élőhelyünk állapota ugyan egyre rosszabb, de az egyének szempontjából nézve mindig csak kicsit romlik, soha nem egyszerre egy nagy, drasztikus változással. Így a fokozódó klímaválság egyre inkább csak növekvő háttérzajt jelent. Ebben a forgatókönyvben a lelkes fiatalok ugyan aktivistáskodnak tovább, a progresszívebb országok tesznek néhány lépést, és a legtöbben elismerik a problémát, de a szükséges globális akció soha nem jön el, és a fenti listán leírt események egyszerűen a mindennapok részévé válnak.

A cikk Daniel Pauly halászat-kutató munkáját említi párhuzamként, aki a „változó alapvonal szindróma” nevű jelenséget írta le a halászoknál. Ez azt jelenti, hogy ha van például egy halfaj, amit száz év alatt fokozatosan a teljes kihalásig halásznak egy adott területen, akkor ilyen időtávon ugyan drámai a változás, de ezt egyetlen generáció sem éli át közvetlenül. 

Minden nemzedék csak azt tapasztalja meg, hogy a hal az akkor ismert mennyiségben van jelen. Azt ugyan látják, hogy mire visszavonulnak, már csökkent a számuk ahhoz képest, amikor elkezdték, de a következő nemzedéknek már ez a csökkent mennyiség számít normálisnak. Így megy generációról generációra, de senki nem tapasztalja meg közvetlenül az egészet folyamatot a halbőségtől a kipusztulásig, de még csak akkora változást sem él meg közvetlenül senki, ami miatt tenni akarna ellene. Éppen ez hozza el a végeredményt. Általánosabban „generációs amnéziának” is nevezik azt, hogy minden nemzedék a saját állapotait tekinti természetesnek. (Arról, hogy Magyarországra mi várhat, ezt a cikket ajánljuk.)

Szibériai nyár 2020.
Fotó: Dmitrij Voroshilov/Sputnik via AFP

Ennek pedig láthatjuk a sokszorosára felgyorsított változatát a klímahírekben. Egyszer még felkapjuk a fejünket arra, hogy lángolnak a brazil esőerdők, másodszorra már megszokott esemény. Nemrég még csak sci-fikben nézett ki úgy az ég, mint most San Franciscóban. Most láttuk a valóságban is, amikor pedig legközelebb lesz narancssárga egy amerikai nagyváros látképe, már nem is biztos, hogy rá fogunk kattintani.

A normalizálódás persze nemcsak ilyen irányú, erre Wallace-Wells cikke is emlékeztet. A klímaváltozás elleni fellépés is mainstreammé vált: az Európai Unió kihirdette, hogy 2050-re teljesen megszüntetik a globális felmelegedést okozó gázok kibocsájtását, Joe Biden demokrata elnökjelölt pedig komolyabb klímaprogramot hirdet, mint bármelyik elődje (amihez épp a klímaaktivisták nyomása kellett), Kínában pedig meredeken emelkedik a szélerőművek száma.

Ha a legambiciózusabb klímapolitikai tervek valósulnának is meg (ami közel sem egyértelmű), akkor is hosszú időbe telne, mire érezhetővé válna a hatásuk. A cikkben leírt jelenségek így sokkal valószínűbb, hogy még hosszú ideig velünk maradnak, sőt, fokozódnak. Az ingerküszöb viszont már olyan magasan van, hogy a természetnek is nagyobbat kell dobnia, hogy egyáltalán észrevegyük. Azért nem kell aggódni, menni fog neki. 

Forrás:

• 444.hu, 2020. szeptember 14.